Egyéb kategória

A gyógyulás meséje

A Föld napja alkalmából

A világmindenség színpompás kertjében éltek az állatok, a növények és a Föld. E gyönyörű kert lakói nagyon jó barátságban éltek együtt. A Föld jámbor és jólelkű barát volt, mindannyiuk közül a legnagyobb és legerősebb. Boldogan itatta és etette az állatokat, búvóhelyet nyújtott számukra, támasza volt a fáknak és szeretettel nevelte a talajból előbukkanó legfrissebb hajtásokat. Az állatok és a növények nagyon szerették legjobb és leghatalmasabb barátjukat és a Föld is ölelte őket, mióta világ a világ.

Egy nap azonban szomorúan ébredt a Föld. Rosszkedvét azonnal észrevették barátai is, akik aggódni kezdtek.

– Miért bánkódsz, drága barátom? – kérdezte oltalmazó kedvességgel a nyúl.

A Föld erőtlenül válaszolt.

– Gyengének érzem magam, mintha minden erőm elhagyott volna.

A nyúl értetlenkedve fordult az elefánthoz, aki válasz helyett csak megrázta a fejét, ő sem tudta, mi lehet a baj. Az állatok és a növények szép lassan odasereglettek a Föld köré és mindannyian aggodalmukat kifejezve keresték a megoldást.

– Talán egyszerűen csak jobb kedvre kell deríteni valami tréfával! – vakargatta a fejét a majom.

– Énekeljünk neki, hátha felvidul! – csicseregték a madarak.

– Épp elég lenne, ha itt maradnánk mellette és őriznénk a nyugalmát. – javasolták a levendulák.

– Vitamin kell neki, de tüstént, hogy megerősödjön! – kiáltották a gyümölcsök.

Ahogy tanakodtak, a Föld egyre betegebbnek érezte magát.

– Nem, nem kérek semmit. Inkább csak pihennék. Kimerültem, aludni szeretnék.

Aztán hátat fordított, és mély álomba merült.

A hű barátok kétségbeestek. Soha nem látták még ilyen elesettnek a Földet. Belátták, hogy tenniük kell valamit, különben a hely, ahol élnek, nem lesz soha többé olyan vidám és oltalmazó, mint amilyen régen volt. Egymás szavába vágva próbálták meggyőzni a másikat, hogy mi lenne legjobb most a Földnek, de nem jutottak eredményre, sőt, jól össze is vesztek.

– Ez tarthatatlan! – kiáltott barátaira a bagoly. – Azt javaslom, menjünk fel a hegyre és kérjünk segítséget a ház lakójától, az Embertől!

A világmindenség kellős közepén állt minden idők legnagyobb hegye, aminek a tetején egy ház magasodott egészen az égig. A ház lakóját soha senki nem látta, viszont mindenféle rosszat hallottak róla. Úgy hírlett, hogy az Embernek napról napra egyre nagyobb varázsereje van, amit saját maga javára fordít. Szárnyak nélkül is repül, s bár csak két lába van, mindenkinél gyorsabban tud haladni a földön. Különösebben nem erős, mégis bármit képes megmozgatni akár úgy is, hogy csak ül naphosszat. Az Ember olyan dolgokat is tesz, amit korábban nem tudott és azon munkálkodik, hogy még ennél is több mindenre legyen képes. Féltek az Embertől és az ő egyre gyarapodó erejétől, utolsó reményük mégis benne volt, így belátták, igaza van a bagolynak.

– Talán ő segíteni tud a Földnek! – sóhajtották egyöntetűen és elindultak a hegy felé. A házhoz érve bátortalanul bekopogtattak az ajtón, amit egy rendkívül fáradt és mogorva öregúr nyitott ki előttük. Az Ember egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek, sőt, egyes állatok kimondottan gyengének és elesettnek látták, ám az Ember haragos hangjára visszahőköltek.

– Mit akartok? – dörrent látogatóira a ház ura.

A sün állt elő, hogy elmesélje, nagy bajban van a barátjuk és az Ember segítségre van szükségük.

– Mi már mindent próbáltunk, de nem jártunk sikerrel. Már csak te segíthetsz. – szólt a sün.

Az Ember szeme felcsillant.

– Nagyon szeretek adakozni. Bárkinek, bármikor szívesen segítek – mondta büszkén. – Ezúttal kinek kell a segítségem?

– A Földnek! A mi leghűségesebb barátunknak! – harsogták az állatok és a növények boldogan.

– Az lehetetlen – törte meg a látogatók lelkesedését az Ember. – A Föld túl nagy. Hogy tudnék én, egymagam segíteni neki? Ha csak ezért jöttetek, mehettek is dolgotokra, nincs itt semmi keresnivalótok.

Azzal nagy erővel becsapódott az ajtó az Ember mögött. Az állatok és a növények nem tudtak megszólalni a meglepettségtől. Végül a madarak törték meg a csendet.

– Kérjük meg a Napot, hogy beszéljen az Ember fejével, hátha rá hallgat!

A világmindenség apraja és nagyja ujjongásban tört ki az ötlet hallatán. Nem késlekedtek, indultak is a madarak a Naphoz, hogy a segítségét kérjék. A Nap, miután megtudta, milyen nagy bajban van a Föld, azonnal elindult és meg sem állt az Ember házáig.

– Ember! Segítened kell! Már minden állat, minden növény megtette, amit csak tudott. Te miért nem mozdulsz? – kérdezte szemrehányóan. Az Ember csak biggyesztette a száját. A Nap azonban nem tágított, próbálta meggyőzni.

– A Föld neked is jó barátod. Ellát téged minden jóval. Miért fukarkodsz az erőddel? – ahogy a Nap egyre nagyobb dühöt érzett az Ember kelletlensége miatt, egyre erősebb sugarakat szórt, majd kibírhatatlan hőség támadt. A tikkadt Ember izzadt homlokát törölgette, de még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy nem tud segíteni a hatalmas Földnek.

– Bárcsak jönne egy kis hűsítő szélvihar! – nyögött végül, mire a Nap lemondóan továbbállt. Összetalálkozott a Széllel, akinek elmesélte a Föld baját és azt, hogy az Embert egyszerűen nem lehet meggyőzni, hogy segítsen. Most is csak saját baját akarja enyhíteni, hogy szelet kíván. A Szél ezen felbátorodva meglátogatta az Embert, aki nagyon hálás volt neki mindaddig, amíg elő nem állt kérésével a látogatója.

– Ember, kérlek, segítsd meg a Földet! Benned van minden reményünk.

De az Ember dühösen válaszolt:

– Már mondtam az állatoknak, a növényeknek és a Napnak is, hogy nem tudok segíteni. Hányszor kell még elmondjam, hogy megértsétek?

A Szél olyan haragra gerjedt az Ember szavai hallatán, hogy a Nap hátrahagyott sugaraiba belekapaszkodott és hatalmas tűzre lobbantotta azokat. Égett minden körülöttük, mire az Ember kétségbeesetten felkiáltott:

– Esőt, esőt, különben mindenem odavész a tűzben!

Meghallották a Felhők a segélykiáltást és az Emberhez siettek. Látták, hogy a Szél rettentő mérges, ezért próbálták megnyugtatni.

– Bízd csak ránk ezt a makacs teremtményt! Hallottunk a Föld bajáról és arról, hogy az Ember nem hajlandó segíteni. Majd mi meggyőzzük.

A Szél bízott a Felhők józanságában és türelmében, ezért odébbállt. Az Ember hálálkodott a Felhőknek, amiért esőt hoztak és eloltották a Szél keltette tüzet, de mikor megtudta, hogy a Felhők is csak az ő segítségét akarják, gúnyos mosollyal így szólt:

– Felőlem itt maradhattok az idők végezetéig. Locsolhatjátok a házamat, a földemet az esőtökkel, én nem tágítok.

A Felhők türelmesek voltak. Elhatározták, hogy addig maradnak, míg az Embert jobb belátásra nem bírják. Hosszú napokig, hetekig ömlött az eső, míg nem egy nap óriási özönvíz kerekedett, ami elárasztotta az Ember otthonát. Ő maga bőrig ázott, a víz pedig elragadta mindenét, ami a tűz után megmaradt neki. Az Ember végül feladta. Térdre rogyva könyörgött a Felhőknek, hogy menjenek és mondják el a világmindenség összes lakójának, hogy segíteni fog. Belátta, hogy a makacsságával újabb és újabb próbatételek várnak rá, amikkel ő már nem tud megbirkózni, hisz minden erejét elvesztette, elfáradt és kimerült.

Másnap az Ember felkerekedett. Elhagyta otthonát, lesétált a hegyről és jól szemügyre vette a világmindenséget. Kereste az állatokat és a növényeket, de ők elbújtak a hőség, a tűzvész és az özönvíz elől. Titkon abban reménykedtek, hogy a hír, amit a Felhők hoztak, igaz és az Ember végre belátta, mekkora galibát okozott. Amikor meglátták a tétován szemlélődő Embert, mind boldogan szaladtak elé.

Szép napok jöttek, az Ember egyre mélyebb barátságot kötött az állatokkal és a növényekkel. Megfigyelte őket, meghallgatta minden bajukat és kérésüket. Úgy segítette mindannyiukat, mint ahogy a Föld tette korábban: etette, itatta, gondozta, oltalmazta és nevelte őket. Boldog volt az Ember, sokkal boldogabb, mint a maga alkotta masinák között. Itt lent, a világmindenség színpompás kertjében, nem volt szüksége a repülésre, azt nyugodtan rábízhatta a madarakra. Nem volt szüksége a villámgyors futásra, azt megtették helyette a gepárdok. Nem akart mindennél és mindenkinél okosabb és erősebb lenni, hiszen belátta, hogy mindenkinek pontosan olyan képességei vannak, amire szüksége van az életben. Ahogy az Ember egyre ritkábban használta különleges varázserejét, úgy vált egyre erősebbé a Föld, míg nem egy napon ismét jókedvűen ébredt. Nagyot ásított és nyújtózkodott, majd mikor meglátta, milyen nagy játékban vannak barátai, elmosolyodott. Az állatok és a növények hálásak voltak legjobb és leghatalmasabb barátjuk gyógyulásáért. Körbevették, ölelték, puszilták, és mindent elmeséltek neki. Mire a történet végéhez értek, így szólt az Ember:

– Nos, rám már semmi szükség. Hazamegyek.

A kert lakói megdöbbentek. Azt hitték, új barátra leltek az Emberben. Marasztalták, kérlelték, ahogy csak tudták, de az Ember ragaszkodott a hazatéréshez.

– Én a magasban szeretek élni, ahonnan mindent belátok, ahonnan figyelhetem a világmindenséget. Hiányoznak az alkotásaim, hiányzik a folyton gyarapodó tudás. Azt azonban nem fogom elfelejteni, amit tőletek kaptam. Ígérem, gyakran meglátogatlak titeket és ha szükség lesz rám, itt leszek.

Csodálatos nap volt ez. A Föld újra megerősödött, az állatok és a növények ismét békességben és vidámságban éltek, az Ember pedig újabb tudással gazdagodott, ami minden eddiginél sokkal hasznosabb és emberibb volt.

(Kép forrása: szamocakertesztanoda.blogspot.com)