Palotás Petra – A kastélykert álma

Petra régóta a szívem csücske. Emberileg is, de mint író kimondottan közel áll hozzám. Ennek egészen egyszerű oka van: az emberekről ír és nem is akárhogyan. Petra minden eddig általam megismert regényének középpontjában olyan emberek állnak, akik lehetnek bármelyikünk. Érzéseik olyannyira ismerősek, hogy ahogy a sorsukról olvasunk, a szívünk heves kalapálással jelzi, hogy ez a mi sorsunk is egyben. Különös érzékenységgel nyúl a karakterekhez, s közben képzőművészként alkot. Új világot teremt és finom ecsethasználattal, szép lassan festi meg szereplőit képzeletünk vásznára. Ezúttal A kastélykert álma című regényével varázsolt el és repített egy egészen más dimenzióba. A könyvet az Álomgyár Kiadótól recenziós példányként kaptuk, melyet ezúton is nagyon köszönünk.

Etelka kiskamaszként kerül egy fiúk által lakott gyermekotthonba Fehérvárcsurgóra a legvadabb szocializmus idején. Gyermeki kíváncsisága és az újtól való félelme olyan érzelmi vegyületet alkot benne, amellyel sikeresen veszi a kislányok nővé válásának buktatóit. Új kihívásokkal szembesül, új környezetbe kerül, új barátokra tesz szert és felbukkan életében a szerelem is. Okos, cserfes és végtelenül jószándékú, aki – akárcsak Petra, bár elmondása alapján nem magáról mintázta a szereplőt – hihetetlen érzékeny az emberi sorsok iránt. Szeretettel és igazságossággal fordul mindenki felé, még akkor is, ha szívében tombol a harag, a düh, a féltékenység, a csalódottság. Édesanyja és édesapja olyan óvó szeretettel nevelik, hogy az ember szíve belesajdul, főleg, hogy az otthon hangulatát áthatja a bölcs és szerető szülői intelmek iránti vágy okozta keserűség.

A vágy, ami összekovácsolja őket, de mivel minden egyes karakter más és más, viszonyulásuk egymáshoz és a saját sorsukhoz nagyon is eltérő. Ferke zárkózott, de nagyon mély érzelmi tudással felvértezett ifjú, aki szinte sóvárog az édesanyja után. Ez a sóvárgás jelenik meg Etelkához fűződő viszonyában is: minden kaput bezár – mint aki retteg attól, hogy közel kerüljön bárkihez az esetleges újabb veszteségtől való félelme miatt -, de alig észrevehetően egy ajtót mégis résnyire nyitva hagy, hogy azon valaki végre betoppanjon.

És miképp is reagálhatna arra az ajtójra Etelka, mint kíváncsisággal, őszinte odafordulással?

Ez a dinamika kettejük között sajátos amplitúdót kölcsönöz a kapcsolatuknak. Hol igen közel vannak egymáshoz, hol iszonyú távolságban. Mikor Etelka lép vissza kettőt, Ferke tárulkozik ki. Az olvasónak végig az az érzése, hogy most azonnal beugrik a betűk közé és odalökdösi őket egymáshoz, feltárva a mindkettejükben mélyen dúló viharokat. Szerencsére azonban nem tudunk csak úgy ugrálni a könyvből ki-be, így kénytelenek vagyunk Petrára bízni a történet kifejtését.

És milyen jól tesszük! Mert hogy nem csak Etelka és Ferke interakciói követelnek tőlünk türelmet, de ott vannak a háttérben futó egyéb szálak is, melyek egyáltalán nem tekinthetők a történet mellékzöngéinek. Szatmári tanár úr és Kelemen tanárnő egy egészen más dimenzióban, az otthon falain kívüli körülmények által behálózott, gondterhelt és tragikus sorsú felnőttekként sodródnak a kiszámíthatatlansággal. Az olvasót először jól fejbe kólintja a kettejük viszonya, majd kényszeres körömrágásra sarkall, legfőképp a könyv utolsó pár oldala során, amikor Kelemen tanárnővel ott állunk az ablakban, miközben azt érezzük: Szatmári tanár úr a volt feleség találkozásával véglegesen megpecsételődik a jövőnk. És valóban, csakhogy Petra – a tőle megszokott módon – fondorlatos csavart ékel a szavak közé a végső katarzis előtti másodpercekben,

így a vihart sejtető sötét égbolton végül aranyló napnyugtába fordul a kép.

Aztán ott van Andris és Zsiga, a két végpont a történetben. Míg Andris testi adottságai miatt kiközösítettnek és hátrányos helyzetűnek érzi magát és sokszor a könyvtár oltalmába menekül, addig Zsiga nagyszájú, gátlástalan, és látszólagos önbizalommal teli karaktere örökös viharfellegként lebeg az otthon hangulata felett. Persze e tekintetben sem kell attól félnünk, hogy Petra magunkra hagy minket. Nem csak duplacsavarral fordít egyet a történetvezetésen, de az izgalmak által még egy kis adrenalint is fecskendez belénk. A regény így hullámzik szinte az első betűtől az utolsóig: néha felkap minket egy-egy nagyobb tajték, hogy aztán az elcsendesedő vízfelszín lágy ringatózásának át tudjuk adni magunkat.

Nagyon hosszan és mélyen tudnék még írni erről a könyvről, hiszen a történet során megismerhetjük a szocialista államberendezkedés egy újabb, a szereplők életútja által bemutatott arcát. Olvashatunk kicsit a társadalom állapotáról az emberek könyvekhez és kultúrához való viszonya által. Betekintést nyerhetünk egy szerintem mindenki számára misztikus és egyben végtelenül szomorú gyermekotthon mindennapjaiba. Megismerhetünk családi hagyományokat, anekdotákat, melyeket Petra – személyes érintettsége révén – a saját családi történeteiről mintázott.

Van ebben a regényben tehát minden, ami szem szájnak, de legfőképp léleknek ingere,

hiszen mikor a könyv végére értem, elhalkult bennem minden és éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel. Hogy azért hatódtam-e meg, mert méltó lezárást kapott a történet vagy épp azért, mert lezárult és nem olvashatom tovább, azt nem tudom, de akármelyik is a helyes válasz, egy biztos: Petra ezúttal sem okozott csalódást.

Szívből ajánlom tehát mindenkinek!