Könyvek nagyoknak

Monológ Csernobilra

Gondolatok Szvetlana Alekszijevics a Csernobili ima című könyv nyomán.

Monológ Csernobilra. Érzések és gondolatok egy olyan eseményről, mondjuk ki bátran, nevezzük nevén: atomkatasztrófa – súlya van a szónak – ami mai napig az egyik legkomolyabb téma a tudósok és az egyszerű polgárok körében is. Sok minden más mellett kell, hogy komoly téma maradjon, nem lehet csak úgy elfelejteni. Csernobil valódisága egyébként is felfoghatatlan. Miértek ezrei övezik. Sok mindent tudunk, de vajon mennyi minden van, amit azóta sem? Talán soha nem fogjuk megtudni… Hiszen azok, akik elmondhatták volna már rég a halált lehelő reaktor áldozatai.  A baleset, de nevezzük nevén: a katasztrófa és minden, ami előtte és utána történt egyszerűen érthetetlen, felfoghatatlan. Volt ott minden. Emberi mulasztás, felkészületlenség, és egy sor olyan tényező, ami kart karba öltve sétál, és fonódik össze az akkori politikával. Viszont egy dolog sziklaszilárdan biztos, Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű – mert ez volt a hivatalos neve – 4-es blokkja felrobbant. Csernobil katasztrófája soha el nem múló seb az emberiség történetében. Csernobil nem hűl ki soha. Lélegzik a szarkofág alatt. Csernobil ma is él. Gondolataimat inspirálta Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyve. 

Olyan technikát talált ki az ember, amelyhez még nem nőtt fel. Nem való neki. Lehet pisztolyt adni a gyerek kezébe? Esztelen gyerekek vagyunk.” – Sz.A. Csernobili ima

2019-ben újra központi téma lett Csernobil története. Mindenki beszélt róla, mindenki újra elolvasott mindent, ami a témával kapcsolatos. Mindezt egy sorozat váltotta ki, amely HBO jóvoltából jelent meg, mint egy 5 részes mini sorozat. A történések olyan belső megvilágítást kaptak, hogy az ember a kanapéra ragadt, sőt belepréselődött, mert mellbevágta mindaz amit látott. Én is megnéztem. Komfortos nappalink, komfortos kanapéjára ragadtam és némán ordítottam. Minden egyes részt megsirattam. Megsirattam az emberiséget, sirattam az elveszett életeket, reményeket, álmokat. Megdöbbentett a tényszerűség, a valóság ami benne rejlik, és az, hogy mindenez csak 34 éve történt. 

A Csernobili ima

Egyébként az 5 részes mini sorozat alapját Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima könyve adja, mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg újra. A könyv 357 oldalon keresztül sokkolja az emberi agyat, és emészti a lelket. Kendőzetlenül és őszintén jelennek meg emberi sorsok. Szó szerint fáj. A történet 3 nagy fejezetre oszlik, és megannyi alfejezetre. Az Írónő 2 évtizedet töltött azzal, hogy ezt a témát feldolgozza, és felkutassa a könyvében megszólaló embereket. Hosszabb-rövidebb interjúk, monológok, olyan személyekkel, akik mind részesei az ottani történéseknek, de eddig senki sem kérdezte meg tőlük, hogy ők hogy vannak? Mit gondolnak? Mit éltek át? Egyszerű emberek szólalnak meg, katonák, likvidátorok, édesanyák, édesapák, özvegyek és gyerekek. Igen gyerekek. Voltak olyan részek, amikor az agyam egyszerűen tiltakozott az olvasás ellen, mert már nem akarta befogadni az információkat. Volt olyan is, hogy napokra letettem a könyvet, mert fel kellett dolgoznom az olvasottakat. Mai fejjel azt mondom, hogy a könyvben szereplő emberek “buták” voltak, nem hitték el, amit mondanak nekik. Egyszerűen nem értették, vagy nem akarták érteni. Hiszen virágzott az almafa, beérett a krumpli a cékla. A sugárzást nem látni, nem érezni. Nem foglalkoztak vele, hogy a sugárzásmérő kiakad egy pohár tejtől… De rájöttem, ők nem buták, csak egy rendszer áldozatai. 

Mindazok, akik Csernobil, az atomerőmű, és Pripjaty környékén éltek társadalmi kirekesztettek lettek. “Ők csernibiliak!” idegenként kezelték őket, elhúzódtak tőlük. Kaptak egy bélyeget. Ugyanilyen kirekesztettek lettek Fehéroroszország, Minszk és környéke lakói. Nekik nem volt erőművük, mégis semmijük nem maradt. Ők is kirekesztettek lettek. Szinte féltek tőlük. Minden második beszélgetésben kimondták, hogy “külön jelzőt kaptunk, a csernobiliak.” Sokszor olvastam azt is, hogy már nem is emlékeznek a régi életükre, szinte olyan mintha csak egy álom lett volna. Éjszakánként ébren fekszenek, és nyitott szemmel is csernobilt látják és a széthullott életüket. Nincs a könyvben egy vidám fejezet sem. Hogyan is lenne, hiszen mindenki áldozat. A tudomány áldozata. A tudósok áldozata. Ezt is többször olvastam. “Éltünk itt békében, a tudósok csinálták mindezt.” És ez nagy igazság. Tulajdonképp ez az igazság. 

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla. Gondoljunk már bele, ha mindez 2020-ban történik. A technika és a jelenlegi tudomány állása szerint véleményem szerint nem történhetett volna meg. De tételezzük fel, hogy igen. Lett volna mód a hazugságra? Az időhúzásra, hogy a lakosságnak azt mondjuk minden oké, csak egy kis tűz?! Ugyan dehogy. Okos világban élünk, a giga mega gyors internet világában. Nagyjából a robbanást követő 5 percen belül már bejárta volna a hír a világot, hogy egy atomerőmű felrobbant. Az óvintézkedések és természetesen a katasztrófaturizmus azonnal megindult volna. De mi lett volna utána? Nagyjából ugyanaz, mint 34 éve. Hiszen ahogy akkor sem, most sem lehetett volna megállítani a radioaktív felhőt. Azt nem lehet semlegesíteni, vagy egy pillangóhálóval befogni. Az ugyanúgy terült volna szét, mint 34 éve. Fejlődött a tudomány, a technika, talán az emberiség is. De mindezekkel együtt sem tudtunk volna mit kezdeni a következményekkel. Azt nem lehet befolyásolni. Van amire nem lehet felkészülni. Ez pont olyan. Erre nincs felkészülve az emberiség. Nincs felkészülve a Bolygó. De a természet képes reprodukálni önmagát. Ki lehet kalkulálni mi milyen veszéllyel vagy kockázattal bír, de Csernobil az élő példa rá, hogy felkészülni nem lehet rá. Nyilván a mai atomerőműveket, sőt az akkori szovjet blokkon kívüli erőműveket, a csernobili és hozzá hasonló típusú – Grafitmoderátoros RBMK-1000 – erőművekkel nem lehet összehasonlítani. És tényleg nem, viszont robbanást követően a következmény egyforma. Bár nem vagyok sem tudós, sem fizikus, atomerőművet sem terveztem, mindez csak az én véleményem és találgatásaim. 

A borzalom… megszokottá, sőt banálissá vált. Mi meg úgy megváltoztunk, hogy a képernyőn látható mai borzalomnak szörnyűbbnek kell lennie a tegnapinál. Különben már nem is rémisztő. Átléptünk egy határt… -Sz.A. Csernobili ima

Ki az a Szvetlana Alekszijevics?

Beszélni kell az írónőről is. Felvetődik a kérdés, legalábbis bennem, “Ki ez a nő?” Hogyan és miként tud ilyen témában írni? Hiszen ez a téma, és az emberek vallomásai lelkileg megroppantják az embert. Az Írónő Fehéroroszországban született, így a téma iránti érdeklődés teljesen mértékben érthető, író és oknyomozó újságíró.

Pályafutása során elbeszéléseket írt olyan drámai események szemtanúival készült beszélgetések és interjúk alapján, mint a második világháború, a Szovjetunió afganisztáni háborúja, a Szovjetunió felbomlása vagy az írásomban is szóban forgó csernobili atomkatasztrófa. A Lukasenko-rezsim üldöztetése miatt menekülni kényszerült Fehéroroszországból. Menedékjogot kapott, így élt Párizsban, Göteborgban és Berlinben. Majd 2011-ben visszaköltözött Minkszbe. 

Művei a szovjet és a posztszovjet emberek érzelmi történeteinek irodalmi krónikái. Művei 2015-ig 19 országban jelentek meg szinte minden földrészen az Egyesült Államoktól kezdve Németországon és Indián keresztül Japánig. 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott  „Többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet.”

Ha visszanézünk a szovjet és a posztszovjet történelemre egyetlen hatalmas tömegsírt és vérfürdőt látunk magunk előtt, végtelen dialógust elkövetők és áldozatok között. (…) Ez a könyveim témája. – Sz.A.

Csernobil ma is él

1986-ban születtem. 33 éves vagyok. Elmondhatom magamról, hogy egyidős vagyok Csernobil katasztrófájával. Ha nem lenne olyan borzasztó, még azt is mondhatnám, hogy izgalmas. De ez nem az a fajta esemény, amiről azt mondjuk, hogy “ez igen, ez menő” vagy “Wow egyidős vagy Mick Jaggerrel? vagy, “Egy napon van a születésnapod II. Erzsébet királynővel?” Nem, ez túlmutat ezeken az egyezőségeken. Millióan születtünk 1986 áprilisában vagy után, vagy hírességekkel egy napon. Itt arra gondolok, hogy Csernobil katasztrófáját egyszerűen nem lehet csak úgy viccesen emlegetni, elütni egy poénnal és nagyzolva azt mondani, hogy “jaja én csernobili évjárat vagyok”. Én is mondtam már ilyet, és rájöttem ez hátborzongató. Hiszen ha akarjuk ha nem részesei vagyunk egy katasztrófának, aminek “fénye” soha el nem múlik, nem lesz sem legenda, sem mítosz. 

Csernobil ma is él. Ahogy fentebb is fogalmaztam, lélegzik, lüktet a szarkofág alatt. Soha nem hűl ki, hiszen a földünk melege élteti. 48 ezer év szükséges ahhoz, hogy a Föld megtisztuljon, és megszűnjenek kínzó nyomai. Addig mennyi szarkofág szükséges? Mit kell ahhoz tenni, hogy 48 ezer évig biztonság legyen? 34 év telt el. Egy biztos, nekem már fogalmam sem lesz ennek az egésznek a végkifejletéről, pedig nagyon is érdekel. Remélem az elkövetkező generációk okosabba lesznek, és nem lesz ember embernek farkasa. Itt arra gondolok, hogy minél nagyobbat alkotunk annál nagyobb felelősséggel kell viseltetnünk embertársainkért. Csernobil ékes példa erre is. Hiszen egy ártatlan nemzet tragédiája lett ez, akinek annyi a vétke, hogy alig 20 km-re fekszik egy atomerőműtől, ami nem az övék.  Nyilván rengeteg ország, sőt egész Európa áldozatul esett. A technika rabjai lettünk és a tudomány áldozatai… Hiszen tudjuk, mióta ember él a földön azóta minden más.

1986. ÁPRILIS 26-ÁN, EGY ÓRA HUSZONHÁROM PERC ÖTVENNYOLC MÁSODPERCKOR robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. A csernobili katasztrófa volt a XX. század legnagyobb technológiai katasztrófája.
A tízmillió lakosú kis Fehéroroszország számára ez nemzeti tragédia volt, pedig a fehéroroszoknak nincs is atomerőművük. – Sz.A. Csernobili ima

Jó olvasást Mindenkinek!

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük