Könyvek nagyoknak

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

Ha egy könyv első mondata megszólít, garantált a tökéletes egymásra találás. Így voltam az Örökölt sorssal is, hiszen úgy kezdődik: „egy páciensem pánikrohamok miatt keresett meg.” Ezzel a felütéssel engem meg lehet venni kilóra. Szintén pozitív benyomás volt számomra, hogy nem családregénnyel van dolgom. Habár semmi bajom a családregényekkel, én most valami egészen másra vágytam. Hát, megkaptam!

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Kar, Pszichológiai Intézet munkatársa. Megjelent könyvei az Egy nárcisztikus hálójában és a Felépülés egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatból. Örökölt sors című műve 2018-ban jelent meg. (Kép: nyitottakademia.hu)

Ahogy forgattam a lapokat, egyre inkább elveszítettem az időérzékemet és máris ott találtam magam a régi lakásunk elnyűtt, sárga szövettel borított kanapéján. 1990-et írunk. Nem emlékszem sem a lakásra, sem arra, éppen milyen ruhába öltöztettek anyuék, csak az a kép rémlik, hogy kétévesen egy hatalmas plüss oroszlánnal nézek farkasszemet és nem merek sírni. Pedig félek. Sok családi anekdotát hallottam már a híres (számomra inkább hírhedt) oroszlános sztoriról, de eddig az idő jótékony homályába vesztek a konkrét emlékek. Most azonban élénken, szinte vibrálón lüktetnek a fejemben azok a képek, amelyeken én dermedten, szorongva próbálok szembeszállni a félelmemmel.

Ezt teszi tehát Noémi. Könyörtelen, az az igazság, de ilyen témában nem is cél a köntörfalazás. Hiszen az Örökölt sors éppen a falak ledöntéséről, a tabuk szelencéjének kinyitásáról szól. Azokról a rácsokról, amik mögé jóhiszeműen, egy boldog élet reményében sétáltunk be. A börtönről, aminek falait évtizedeken, sőt, évszázadokon át a felmenőink építettek saját maguk és az utódaik számára. Noémi különös gonddal mutat rá arra, hogy

ezek a falak ugyan biztonságérzetet keltenek bennünk, de ez a biztonság hamis illúzió csupán.

Egy generációkon átívelő beidegződés, amit a bennünk és felmenőinkben zajló biokémiai folyamatok kódoltak belénk. A könyv a személyiségfejlődés különböző szakaszait veszi sorra: a születésünk előtti időktől kezdve a jelenünkig kísér minket érintve a halál témáját is.

Noémi szerint a múltunk ott él az utódaink zsigereiben és nem kizárólag a szocializációs folyamatokon keresztül válnak részünkké, hanem a sejtjeink szintjén is. A sejtek bizonyos szituációkra reagálnak, ezért van az, hogy ijedtség esetén gyorsabban ver a szív, egy traumatikus élmény során a pupilla kitágul. A szervezet azonnal védekezik, amint veszélyt észlel, és annak érdekében, hogy a következő veszélyhelyzetet is sikeresen átvészelje, legközelebb is pontosan úgy reagál, mint előzőleg. A sejtjeink tehát megtanulják, miképp kell viselkedniük. Ez a sejtszintű „tudomány” öröklődik és minél későbbi generációról van szó, annál észrevétlenebbé válik. Noémi úgy fogalmaz: egy háborús trauma átörökített lenyomata békeidőben rengeteg nehézséget okoz a hordozójának, hiszen a körülmények megváltoztak, az illető megörökölt sejtszintű viselkedése azonban ugyanazt a sémát követi. Éppen ezért nehéz felkutatni a pánikrohamok, a szorongás, a depresszió, a motiválatlanság okait, és éppen ezért érdemes felbolygatni a rég elfeledett, esetleg tudatosan lakat alá zárt családi múltat.

Óriási segítséget nyújt a könyv mindebben. Megismertet olyan pszichológiai terápiás módszerekkel, mint az imagináció, aminek segítségével a rossz élmények új köntöst kapnak és átértékelődnek bennünk, segítve a traumatikus láncszemek továbbgyűrűzésének megakadályozását. Példákkal illusztrálja kijelentéseit, mely példákból jól látszik, Noémi a praxisa során szívesen nyúl vissza páciensei régmúltjához. Olyan időkhöz is akár, amikor a vele szemben ülő, segítséget kérő fél még nem is élt, de amikor már formálódott a sorsa. Így válnak egy egyéni terápia fontos szereplőivé a holokauszt-túlélő nagyszülők, szexuálisan bántalmazott anyák, szeretet nélkül felnőtt apák, akik mindannyian tovább adtak egy csomagot leszármazottjuknak a minél sikeresebb túlélés érdekében. Ezek a minták arra hivatottak, hogy felkészítsék a mintákat hordozókat az esetlegesen bekövetkező traumákra. Arra valók, hogy állandó készültségi állapotba helyezzék az illetőt, hogy elültessék a kínzás, a kiszolgáltatottság vagy a kirekesztettség elöli minél hatékonyabb menekülési formulákat.

A múltból jövő üzenetek közvetítője tehát a testünk, a címzett pedig a lélek.

Az idegrendszer, az agy felépítése, a sejtszintű viselkedési normák belső világunk állapotáról tanúskodnak, betegségeink, testi problémáink mögött gyakran nem is akut okok keresendők. A pánikroham a legjobb példa erre, hiszen a pánikhoz társuló testi tünetek minden bizonnyal a lelkünkben dúló láthatatlan háborúk okozta sérüléseinket jelzik számunkra.

Az írónő gyönyörűen fogalmaz, amikor azt állítja, hátizsákot cipelünk magunkkal egész életünk során. Ennél jobban nem is szemléltethetné, hogy ez a zsák bizony letehető és bár örökségként kaptuk, valójában nem is feltétlenül a miénk. A családi titkok, a meghamisított családtörténetek vagy úgy általánosságban a család mint zárt rendszer jellege már egy kész batyut jelent a leszármazottak számára, amibe bőven fér még plusz teher az ember saját tapasztalatai által. A gyerek-szülő kapcsolatok hatásai mellbevágó felismerésekkel adhatnak magyarázatot későbbi kapcsolataink alakulására vonatkozóan, ezek a felismerések pedig egy izgalmas utazás kezdetét jelenthetik az olvasók számára.

Nem jó tanácsokkal lát el minket, hanem arra késztet, hogy nézzünk szembe önmagunkkal és a múltunkkal. Ássunk le olyan mélységekbe, amikről eddig talán fogalmunk sem volt. Vállaljuk fel a transzgenerációs történelmünket, akármilyen fájdalmakkal, esetleg szégyennel is kell találkozunk a kutatómunka során. Ez nem mindennapi kihívás, nem is feltétlenül kellemes időtöltés, ám annál hasznosabb és érdekesebb.

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük