Könyvek nagyoknak

Kein Kampf, avagy Hitler, a stand up comedy új üdvöskéje

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Minden előzmény nélkül átlépni néhány évtizedet, biztosan van olyan nehéz ügy, mint elveszíteni egy világháborút. Ráadásul a 21. század vívmányai a komplett szovjet haderőnél is keményebb dió Vermes újragondolt Hitlere számára. Megsajnálni mégsem kell a történet főhősét, hiszen amennyire csak lehetséges, alkalmazkodni tud újszerű körülményeihez. Hiába, Hitler igazi túlélő.

Az írónak egyértelmű célja volt, hogy karikatúrát fessen korunk emberéről, ehhez pedig a túlzás és meghökkentés eszközét választotta. A kiadóval nagy egyetértésben, hisz a fedlap kitalálói is törekedtek a biztos figyelemfelkeltésre, amikor az ikonikus hajviselet, valamint a hitlerbajuszt formázó cím mellett döntöttek. A könyvből egyébként film is készült, amit én még nem láttam, de a nyomtatásban közzétett sztorit aligha lehetne felülmúlni a filmvásznon.

Hitler ziláltan ébred valahol, ahol a háborúnak semmi nyoma. Szokatlan magányosság uralkodik el rajta, a távolban autók zúgását hallja, ami nem hasonlít a harckocsik jellegzetes és számára jól ismert hangjára. Hamar kiderül, hogy Németországban van, ahogy az is villámcsapás szerűen tudatosul benne, hogy a rá szegeződő tekintetekben már nincs csodálat, nincs áhítatos csillogás vagy hódoló félelem és még a szokásos karlendítés is rendre elmarad.

Óvatos elégedettséggel nyugtázza, hogy valamiféle fegyelmezett szerveződés azért mégis fenntartja a lakosság náci eszmék iránti lojalitását, hiszen egyes házfalakon horogkeresztek ábrázolódnak, amiket furcsa vonalvezetésű betűk öveznek mint titkos üzenetváltás a politikai mozgalom részvevői között. Mi nevezzük csak graffitinek ezeket! 

Hitler mégsem érzi erősnek pozícióját egy olyan közegben, ahol a kutyaürülék is több odafigyelést és körültekintést kap, mint ő maga. Mielőbb válaszokat akar, melyeket meg is talál egy aktuális újság címlapján. A dátum 2011. augusztus 30.

Hitler tehát átaludta az elmúlt évtizedeket és azzal együtt minden történelmi jelentőségű eseményt, többek között saját halálát is. A történet folyamán szép fokozatosan formálódik a főhős karaktere, aki rá jellemző stratégiai zsenialitással és objektív gondolkodásmóddal igyekszik idomulni a körülményekhez. Kiválasztottnak érzi magát. Nem csoda, hisz valljuk be, nem minden nap fordul elő egy hadvezérrel, hogy a végső bukás bekövetkezte előtt átröppen az időfolyóson, hogy aztán ott folytassa a munkáját, ahol kénytelen volt abbahagyni. Segítségére van mindebben a 21. századi békeidőkben legnagyobb fegyvertényként működő média hatalma és rövid időn belül berobban a köztudatba. Minden igyekezete ellenére neki itt és most csak humoristaként osztanak lapot, útját producerek, lájkok, bulvárlapok és kommentek egyengetik. A Führer komoly kihívásként tekint a gondviselés által rászabott feladatra. Fellépései során azon serénykedik, hogy életre keltse sosem feledett, ámbár az elmúlt évtizedek folyamán tiltólistára került elveit, irányzatait. Természetesen aktuálpolitikai témákat is boncolgat, mely során Angela Merkel és a jelenbeli német szélsőjobboldal sem teszi zsebre, amit kap. 

Kérdésként merült fel bennem már az első oldalak után: hogy lehetséges, hogy a hitleri elvek kinyilatkoztatása úgy jelenik meg a szórakoztató irodalomban, hogy az valóban szórakoztat? “A zsidótéma nem vicces” – hangzik el többször a könyvben és valóban, az író csínján bánt ezzel a kérdéssel, sőt az újkori Hitler oroszokkal szembeni ellenérzése sokkal markánsabban nyomon követhető a történetben.

A főhős azonban – a valós történelmi események tükrében – csupán egy, a média uralta legitimációs harcban alulmaradt celeb,

aki megfelelő eszközök és környezet híján, a múlt tapasztalatain alapuló valódi tudás nélkül próbál cseppet sem időtálló véleményével közösséget formálni, elméletével eszmerendszert építeni. Célját – a látszat ellenére – természetesen nem éri el, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy elképzelte. Akik kíváncsiak rá, csupán szórakozásra vágynak. E groteszk helyzetet tetézi, hogy Hitler mindebből semmit nem érzékel, sőt, gyümölcsözőnek tartja az energiabefektetést, hiszen a médiapiaci egyeduralom megvan, a követők száma példátlanul magas, az ellenzék – bocsánat – konkurencia háttérbe szorult, semmi nem utal a fenyegető bukásra. Elégedettsége pedig jogosnak tekinthető, hiszen nagyon úgy fest, (vélemény)vezérként ma már nem kell harckocsiba ülnie ahhoz, hogy tömegeket szólítson meg és mozgósítson.

Jól látszik, az elgondolás egyedülálló és merész, ezzel együtt pedig lehet nagyon szeretni (vagy nagyon nem). Vártam volna azonban a katarzist vagy az ütős konzekvenciát. Sajnos sokkal inkább elment a közhelyek irányába, legalábbis ami a társadalomkritikai megállapításait illeti. A tény viszont, hogy a nemzetszocializmus köntösébe bújtak ezek a megállapítások, őszintén elgondolkodtatott:

ha Hitler ma kopogtatna a Bundestag ajtaján, túl sokat nem kellene tennie azért, hogy ma már avíttnak számító megállapításait korunk emberére, társadalmára ki tudja vetíteni.

Ez tartotta fenn az érdeklődésemet, ami kitartott az utolsó oldalig, hiába volt néha kifejezetten nehéz az olvasás. Szóval van valami a könyvben, valami különleges, de nem titkolhatom el, hogy ennek a történetnek a megemésztéséhez bizony szükség van némi perverzióra és nem kevés önkritikára. Pár nap alatt bekebeleztem a könyvet, mégsem hiszem, hogy újra fogom olvasni. Nem is lenne értelme, az időutazás ugyanabba a korba, ugyanazokkal a kihívásokkal, ugyanazon körülmények között csak egyszer buli, így miután a történet végére értünk, Hitlert egy laza mozdulattal tudjuk visszaküldeni saját korába, saját jelenébe.

Viszlát, és üdv. Churchillnek!

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük