Piros notesz, mint a lélek tükre

Mindnyájan a saját vállunkon cipeljük az egész életüket, és ez hogyan lehetséges? Gondoljunk csak a nálunk lévő táskánk aktuális tartalmára.

Ismerős az a mozzanat is, amikor a párunk, családunk, barátaink a mi táskánkban kotorászva közlik, hogy „De nálad mindig meg szokott lenni”, „Ebben a táskában nem lehet megtalálni semmit”, „Hogy lehet ennyi mindent egyszerre cipelni?” és még sorolhatnám.

Az én életemben ezek napi szinten előforduló mondatok. És valóban, ha jobban szemügyre veszem a táskámat még jómagam is eltűnődök, hogy férhetett bele – szó szerint – az egész életem. És egyáltalán ezeket tényleg cipelnem kell?

De most álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, mi történne, milyen érzések kavarognának bennünk, ha táskánkat egyik percről a másikra elvennék tőlünk. Mit éreznénk? Fájdalmat? Haragot? Úgy éreznénk, valaki jogtalanul belelátott az életünkbe?

Ez a könyv most erről is szól.

Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg Laure fejében is, amikor azon a végzetes estén táskáját kiszakítják kezéből. Csalódottságát csak a félelme írja felül, mi lesz ha valaki visszaél a táskában talált személyes tárgyaival? Vajon visszakapja még valaha a táskáját?

Laurent saját gondolataiba merülve rólja az ébredező város utcáit, amikor egy szemlátomást alig használt női táskára lesz figyelmes. Elhatározza, hogy szép állampolgári cselekedethez méltóan elmegy az illetékes szervekhez ezzel pedig a táska visszakerül jogos tulajdonosához.

Amikor viszont eljön az a pillanat, hogy a táskát ott kéne hagyni megőrzésre a talált tárgyak osztályán, változtat elképzelésén, úgy dönt, személyesen juttatja vissza jogos tulajdonosához. Hirtelen ötlettől vezérelve elköveti azt a végzetes hibát, hogy kinyitja a táskát ezzel pedig meghatározza az elkövetkező események sorozatát, hiszen mint tudjuk, a kíváncsiságnak nincs határa.

A táskában talált parfüm, kulcs és egyéb teljesen szokványos dolgokon kívül, tartalmaz egy dedikált Patrick Modiano regényt, kék hajcsatot, hieroglifákkal díszített nyakláncot, három fényképet és kettő dobókockát, de semmi olyan nem található benne, ami alapján a jogos tulajdonosa fellelhető volna. Leszámítva azonban egy tárgyat… egy piros noteszt, amit elolvasva talán mégis sikerülhet a reményveszettnek hitt terv.

A FÉRFI ezért elkezdi keresni a NŐT, egyik nonszensz helyzet adja a másikat és végül jön az elkerülhetetlen katarzis: Tényleg elképzelhető az, hogy valaki a táskánk tartama alapján eljusson hozzánk? Pusztán azzal kiismerhetők vagyunk, hogy milyen személyes tárgyakat hordozunk magunknál?Antoine Laurain A Piros Notesz című könyve 2017-ben jelent meg a Park Kiadó gondozásában, ironikus ugyanakkor humorral átszőtt cselekménye pont azt a hatást ébreszti fel az olvasóban, hogy ez csak az írói fantázia szüleménye, mégis a következő gondolatával vissza ránt minket a valóságba.

Az író a regény hangulatát a franciákra jellemző bájjal, lendülettel és „c’est la vie” érzéssel ábrázolja, így habár egy szerelmi történetnek lehetünk tanúi, mégsem mehetünk el a regény filozófikus mondanivalója mellett.

A minket körülvevő tárgyak életünk, lelkünk egy szegmensét képezik melyből sok minden kiolvasható. Ezek a tárgyak nem azért nőnek szívünkhöz, érezzük őket nélkülözhetetlennek mert annyira szükségesek a mindennapi életünkben, hanem pont az ellenkezője.

A tárgyak a hozzájuk csatolt emlékekkel, illatokkal és érzésekkel válnak nemesebbé a szemünkben, a ránk gyakorolt érzelmekkel kerítenek olyannyira hatalmukba, hogy a végén mindent magunknál hordunk egy táskában, mert az biztonságos.

Addig is amíg ezen morfondírozunk és ismét tele tömjük a táskánkat az egész életünkkel, egy percre jusson eszünkbe: A táskánk többet árul el rólunk, mint gondolnánk.

Jó olvasást!

Tóth Detti