Lelkek egy érintésmentes világban

– Bruce ezek után akár tegeződhetnénk is. Már mindent tudsz rólam. – A szemrehányás határozottan kiérződik hangomból. Haragszom rá, amiért végighallgatta ezt a beszélgetést. Úgy érzem kihasználta a helyzetet.
− Te azt gondolod, én is elsorvadtam, mint ember, mint férfi? Embertelenné váltam, mert egy általam alkotott géppel felszabadultabban beszélgetek, mint egy idegennel?
Gyorsan ment neki a tegező viszony, az már egyszer biztos! És mért dühös? – pillantok rá hirtelen
– Ki beszélt itt rólad?
− Te!
− Miért hallgatóztál? Senki nem kényszerített arra, hogy végighallgasd, mit gondolok.
Hirtelen elindul a konyhából, és felém közeledik. Valami furcsa tűz van a szemében, amit nem tudok mire vélni. Nem áll meg. Feltartóztathatatlanul jön felém.

Borbás Edina Zárva

Bruce lerohan a galériáról, elém áll és megfogja a vállaim.
– Mit csinálsz?
− Megyek a piros zónába – szólok remegő hangon, és érzem amint egy áruló könnycsepp végigfolyik az arcomon.
− Megoldom, csak adj időt. Várj! – szorítja meg a vállam, de én már döntöttem.
− Nem kell a dráma. Ránk fogják törni az ajtót. Te is hallod! – biccentek állammal a kijárat felé. – Elcipelnek, vagy önként elmegyek. Szerintem a második verzió fájdalom mentesebb.
Idegesen hátra pillant.
– Igazad van nincs időnk! – Gyorsan lecsatolja a biomechanikus karját és kéri az enyémet. Értetlenül pillantok rá.
− Kérlek, add a tied! Így kapcsolatban maradhatunk – suttog fülembe, de én még mindig hezitálok. Lehet, hogy úgy neki is könnyebb lenne Sharonhoz visszatérni, ha én teljesen kilépnék az életéből.
− Kérlek, Michelle, kérlek! – suttog könyörgőn, és én megadom neki magam.

Borbás Edina: Zárva