Könyvek nagyoknak

Akinek a madarak is Chopint énekelnek

Érdi Szabó Márta könyve

Ez a történet nem egy „anyai ömlengés a tehetséges, ám vak zongoristáról…” Érdi Tamásról, hanem egy őszinte vallomás. Egy túlzások nélküli igaz történet. Kínokba és szenvedésekbe mártott tollal van ez a “história” írva, melynek lapjai sokszor könnyekkel vannak átitatva. Márta elbeszélése hitet és reményt ad mindenkinek. Erő lakozik ebben a könyvben.

Különös dolog könyvet olvasni. Találkozni emberekkel, életre szóló barátságokat kötni, megélni millió életet. Nevetni és sírni a szereplőkkel. Megjárni mélységet és magasságot. Majd szomorkodni, ha véget ér a történet, végül boldogan visszatérni hozzájuk, ha újra olvassuk kalandjaikat. Szoktam mondani, hogy minden könyvnek lelke van, és eljön a maga ideje. Van úgy, hogy a könyv választ minket, és nem fordítva. Pontosan így történt ez most is. Elsétáltam a könyvszekrényem előtt, és megcsillant a borítón a fény. Zöld jelzést kaptam a könyvtől, „Itt az idő, találkoznunk kell…” Ilyen különös találkozás volt nekem most Érdi Szabó Márta, Érdi Tamás és egész családjuk története.

Márta már az első oldalokon olyan szinten taszított lelki mélységbe, hogy 20 oldal után azt gondoltam abba hagyom. Én ezt a könyvet nem tudom elolvasni. Csigalassúsággal teltek az oldalak… Mégis olyan erősen élt bennem a kíváncsiság. Annyira tetszettek Márta gyerekkori történetei is. Érdekelt, hogy hogyan alakul sorsa? Mi lesz azzal a kis csöpp emberkével? Hogyan nő fel, hogy éli majd az életét? Két normál terhesség és sima szülés után az Érdi családot utolérte minden anya és apa rémálma, a koraszülés. Tamás icipici volt, egy csöpp emberke, akinek nincs még kint a helye, akinek még az anyaméh biztonságot adó bugyrainak legmélyén kellene boldogan ficánkolni. De nem. Az Ő kinti élete sokkal korábban kezdődött. Ezzel a ténnyel pedig együtt kellett élni. El kellett fogadni a korházban töltött hosszú hónapokat. El kellett fogadni, hogy Tamás az inkubátorban fejlődik. Reménykedni és hinni kellett, mert túlélni, és újra felépíteni önmagukat a szülőknek csak ebből táplálkozva volt lehetséges.

Érzéseim és az érzelmeim csapongtak a könyvben. Egyrészt szerencsésnek érzem magam, hogy mindezen események elkerültek. Másrészről pedig együtt izgultam az Érdi szülőkkel Tamásért. Hihetetlenül példaértékű az, amit Márta és Sándor véghez vitt. Valljuk be őszintén ma már sokkal „könnyebb” dolguk lenne, ha szabad így fogalmazni. Ma a 21. században a koraszülés, és a koraszülött ellátás már sokkal fejlettebb. Az orvostudomány hétmérföldes csizmába bújt lábakkal halad előre. Nem okozott volna az sem akkora problémát, hogy Amerikába kiutazzanak. Lehet minden másként alakult volna. Sőt biztosan minden máshogy alakult volna. Viszont akkor Tamás leült volna-e a zongora mellé? Ugye máris mennyi kérdést felvet mindez. Mi lett volna, ha mindez 2021-ben történik? Azt sosem tudjuk meg. De mindez 1979. november 23-án vette kezdetét. Mert mindaz, amit ők végig csináltak még a szigorú elvtárs rendszerben történt, amikor minden szürke volt és szögletes. Amikor nyugat még valami fertőző romlott világ volt, ahol nem szabad szóba állni senkivel sem. Főleg nem elszármazott, emigrált, disszidált honfitársainkkal… Az egy másik kor volt. De nekik sikerült. Ők eljutottak Amerikába. Ők megcsinálták. Mert hittek benne, mert kellett, hogy higgyenek benne, hogy van ott valaki, aki tud segíteni Tamás szemén. Hiszen a 4 hónapnyi inkubátorban töltött idő elvette Tamás szeme világát. Sötétségbe taszította. Még is kinyílt előtte a világ. Megtanult látni a kezével…

Ez a történet egy sötétségbe zárt fiatalemberről szól, aki zongorajátékán keresztül tiszta fénnyel árasztja el a körülötte lévőket. Édesanyja, Érdi Szabó Márta 312 oldalon keresztül kalauzol bennünket Tamás és az egész Érdi család életében. Fotókkal, és Érdi Sándor megjegyzéseivel van tarkítva a könyv, és hozza még közelebb az olvasóhoz az eseményeket. A könyv 2018-ban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában. Ezúton is köszönöm nekik, hogy megadták a lehetőséget és bizalmat, hogy elolvassam az Érdi család hullámvasútra hasonlító élettörténetét, és írjak róluk egy ajánlót.

Érdi Szabó Márta és Érdi Sándor

A történet elején kellett gondolkodnom, hogy kik is ők? Ismerősen cseng a nevük, de nem tudom őket hová tenni. Majd mikor megláttam a könyvben a fotójukat egyből tudtam, hát persze a TV. Te jó ég a Cimbora. Még a zenéje is eszembe jutott, és énekelni is kezdtem. Hihetetlenek ők ketten. Minden tisztelem az övék. Nem csak a munkásságuk miatt, mert bizony ők sok mindent letettek az asztalra, még akkor is, ha az elvtárs rendszerben ferde szemmel nézték őket vagy elkaszálták a műsorukat. De nem csak ezekre gondolok, hanem olyan alázattal, odaadással és áldozatkészséggel, jobb szó híján, viselték mindazt, ami velük történt. A szülési nehézségek, az inkubátor, a műtétek. De még is, olyan csodás emberekkel találkoztak, annyi szeretet, szerencse és siker kísérte az útjukat, az életüket. Hullámvasút az ő történetük, nagy kanyarokkal, mélységekkel, magasságokkal, rögös sziklákon át, és virágzó mezőkön keresztül. De most már nem csak hiszem, tudom is, van szerencse a szerencsétlenségben, és fény a sötétségben.

Érdi Tamás

Az Ő nevét egy életre megtanultam. Most is mikor írom ezt a cikket hallgatom a zongorajátékát, és ámulok. Mozart A-dúr hangverseny az Óbudai Danubia zenekarral közösen, melyet Vásáry Tamás vezényel. Tamásnak és édesanyának köszönhetem, hogy jártasabb lettem a komolyzenében, megismertem művészeket és találkozhattam híres magyarokkal, akik szülőföldjüktől messze élik, élték az életüket. Sok mindent tudnék Tamásról írni, de mindent elárulni sem szeretnék. Így helyettem most ő beszél…

„A zene varázslatával fedeztem fel a körülöttem lévő világot, s a hangok, dallamok segítségével lett szép, és vált számomra is „láthatóvá”. Háromévesen elindultam megkeresni a HANGOT az óceán partján, a hullámokban reméltem megtalálni, mint annak idején Odüsszeusz. Édesanyám kétségbeesve rohant utánam, és hozott vissza a partra. Kerestem ezt a semmi máshoz nem hasonlítható hangot, a gyönyörűséges morajlást, amit a víz és a hullámok tánca komponált. Csak akkor nyugodtam meg, amikor szüleim rögzítették, és kis magnómon hazavihettem, és napokon át hallgattam. Fokozatosan a hangok és a dallamok szerelmese lettem, a Marseillaise lett az első kedvenc, amikor még beszélni sem tudtam. Fogalmam sincs hol hallottam, talán a forradalmi lendülete fogott meg, zongoráztam, énekeltem mindenütt, sokszor azt hitték, hogy franciák vagyunk. Öreg kapuk nyikorgásán, gépek zenéjén keresztül jutottam el Mozarthoz és Chopinhez, aztán ötévesen az Operaházban, a Varázsfuvola végén vigasztalhatatlanul sírni kezdtem, mert azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom ezt a zenét. Később, a Chopin-keringők ismeretében, nekem már a madarak is Chopint énekeltek, s amikor rátaláltam dédapám öreg zongorájára, ez lett a legkedvesebb játékszerem, semmi más nem érdekelt, csak a zongora ezerféle hangja. Amikor pedig már jobban felismertem a hangokat, a villamos fisz hangon fékezett, és még a vonat füttyjeleit is lezongoráztam…”

Érdi Tamás

Jó olvasást.

A könyvről többett ITT tudhatsz meg.

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük